– Egy gyerek! Hogy került ez ide? Ki vagy te?
– Én… én csak… El kellett jönnöm. Éjszaka jöttek, tízen…, először a tüzünket támadták meg, aki ott ült, a nagybátyám, a nagynéném és Jelik, őket egy hang nélkül mészárolták le. Aztán a kunyhókat kezdték gyújtogatni, apám kunyhóját hagyták utoljára…, engem, és anyámat kiterelt az erdőbe, azt mondta, nem szabad sikítani, és mi megígértük. Apám, és Ailo, meg még néhány ember botokkal és késsel kiálltak ellenük. Egyenlőtlen küzdelem volt, a mieink álmukból ébredtek…, fáradtan, vadászat után voltak. Nem hiszem, hogy valaki túlélte. Anyám annyi rénbőrt szedett össze a karókról, amennyit csak elbírt, azt mondta, ne legyen az övék… Hiszen ezért jöttek, a bőrökért, tudták, hogy sikeres volt a vadászat.
Anyával sokat mentünk, a bőrök nehezek voltak, és ő egyszercsak megállt.
– Most halt meg az apád – mondta. Nem tudom, honnan, de tudta, és akkor már én is tudtam, hogy vége... Akkor anyám leült egy fa tövébe, a karjába vett, és jojkált*. Úgy halt meg, hogy jojkált. A bőröket elrejtettem, kéreg és levelek közé, tudom hová, még emlékszem, vissza tudok menni értük. Ez tegnap volt, azóta jöttem. Találtam bogyókat, és vizet is, mégis éhes vagyok… és fáradt. Én csak… én csak fáradt vagyok…
* Jojka = számi ének, varázsének. Bede Anna lapp versfordításai után használatos így, magyar ragozással is.
– Én… én csak… El kellett jönnöm. Éjszaka jöttek, tízen…, először a tüzünket támadták meg, aki ott ült, a nagybátyám, a nagynéném és Jelik, őket egy hang nélkül mészárolták le. Aztán a kunyhókat kezdték gyújtogatni, apám kunyhóját hagyták utoljára…, engem, és anyámat kiterelt az erdőbe, azt mondta, nem szabad sikítani, és mi megígértük. Apám, és Ailo, meg még néhány ember botokkal és késsel kiálltak ellenük. Egyenlőtlen küzdelem volt, a mieink álmukból ébredtek…, fáradtan, vadászat után voltak. Nem hiszem, hogy valaki túlélte. Anyám annyi rénbőrt szedett össze a karókról, amennyit csak elbírt, azt mondta, ne legyen az övék… Hiszen ezért jöttek, a bőrökért, tudták, hogy sikeres volt a vadászat.
Anyával sokat mentünk, a bőrök nehezek voltak, és ő egyszercsak megállt.
– Most halt meg az apád – mondta. Nem tudom, honnan, de tudta, és akkor már én is tudtam, hogy vége... Akkor anyám leült egy fa tövébe, a karjába vett, és jojkált*. Úgy halt meg, hogy jojkált. A bőröket elrejtettem, kéreg és levelek közé, tudom hová, még emlékszem, vissza tudok menni értük. Ez tegnap volt, azóta jöttem. Találtam bogyókat, és vizet is, mégis éhes vagyok… és fáradt. Én csak… én csak fáradt vagyok…
* Jojka = számi ének, varázsének. Bede Anna lapp versfordításai után használatos így, magyar ragozással is.
Nekem a három közül egyértelműen ez tetszett a legjobban! Beszippantott. Nemcsak szépen lett megfogalmazva, de jól is, szólt valamiről és sok kérdést ébresztett bennem olvasás közben. :-) A dobogó második helyén a Lovranits-féle verzió áll nálam :-)
VálaszTörlés